Egy kis ilyen, egy kis olyan

Nehéz, tényleg nehéz újat vagy „többetmondó” dolgot leírni, mint az eddigi mérkőzések után.

Szégyen szemre bevallom, kétszer ültem neki az ETO meccsnek – pedig rendesen időm szűkében vagyok –, mert elsőre nem sikerült (aztán nagyon a második alkalommal sem) normálisan, figyelmesen végignéznem a meccset. Pontosan amiatt, ami az első mondatban szerepel.

Mivel a rosszidő, és az angol szakirodalmi rengeteg, eléggé lehúz mindenféle szempontból, elhatároztam, hogy erősen a pozitívumokra koncentrálok, magam és sok más kézilabdát szerető olvasó lelkének apolására.

Szóval lássuk, mire jutottam: A kapusok szerencsére nem alszanak bele a meccsekbe (bár a védekezés ebben sokat segít nekik, de erről többet majd a mégiscsak kikívánkozó negatív résznél). Kiss és Leynaud is hozza, amit kell, ami nagyon fontos, hiszen a későbbi képzettebb játékosok erősebb és gyorsabb lövéseinél legalább nem a nulláról, vagy a mínuszról kezdenek mozgásban, éberségben.

Bulatovic végre-valahára megérkezett támadásban. Jól helyezett, határozott lövéseket eresztett el. Ez még mindig nem az igazi, hiszen a svédek védelme nem éppen a legagresszívabb, kilépegetős védekezést tolja, de kezdetnek igenis biztató!

A játék összképéből a támadásvezetéseket is ide sorolnám, hiszen mind egyéni megmozdulásokból, mind jól koordinált játékokból sikerült szép befejezéseket produkálni. A beállós játék tekintetében Edwigenél láttam némi reménykeltő szikrát, hogy lassan talán ő is megtalálja a helyét, Brattset pedig hozta a tőle megszokottat, stabilan és jól csinál magának és másoknak helyet és védekezésben is nagyon hatékony.

Bevallom, azért az első 4-5 percben megint kezdtem felhúzott szemöldökkel nézni a meccset. „Csak még egy ilyet ne!” – ez ment a fejemben, és hál’ istennek nem is lett még egy olyan, mint az előzőek.

Persze ez nem vonja maga után, hogy ez volt „A” jó meccs, csupán annyit, hogy hamarabb sikerült kilábalni a totális mélymerülésből, ami annyira markánsan, mint a korábbi találkozókon, nem is jelentkezett.

És jöjjön a vesszőparipám: a védekezés. Sajnos különösebb javulást ezen a területen nem látok. Bulatovic továbbra is lemarad, nem igazán akaródzik neki a kilépegetés és a faultok osztogatása sem. A kettesben védekező Nze Minko mellett az eddigi meccsek mindegyikén csak úgy suhannak be az emberek, most is szívesen jártak oda a svéd fiatalok. A belső hármasokat még mindig eléggé zavarba hozza a beállós mozgása, ami rengeteg elváltásban, lemaradásban, nem kilépésben és a sánc gyatra – vagy meg sem valósuló – voltában látható. Még súlyosabb volt a helyzet, amikor Amorim nem volt bent a védekezésben és Anne Mette Hansen igyekezett – nem túl hatékonyan – pótolni a brazil klasszist. A második félidő hatalmas átlövés bombái, Lundbäck (8), Lagerbon (7) és Dano (7) jóvoltából a tökéletes bizonyíték minderre. És számomra nagy csalódás Edwige védekezésben mutatott eddigi teljesítménye is. Kurtovic – tudom, hogy még csak kezd visszaszokni a játékba –, de védekezésben szinte semmit nem mutatott. A játékba való visszaszokás persze időt vesz igénybe, és több élesebb meccset is, csakhogy nem utazik a válogatottal decemberben, a következő meccsek pedig már élesebbek lesznek – no meg január közepe-végén.

Összességében: a jövő heti Banik Most meccset már fél lábon is kihúzzuk, utána jöhet egy kis válogatott csemege-sorozat, aztán januártól, remélhetőleg, nagyobb izgalmak várnak ránk. Nagyon várom már (ha eddig ez nem lett volna egyértelmű)!